Zene: Miley Cyrus - Can't Be Tamed (Remix)


- Nézd, Linda! Ne haragudj azért, amiket mondtam, nem gondoltam komolyan, csak nagyon ideges voltam Elena miatt. És hidd el, nem kihasználni akartalak a motelben!
- Mondtál, amiket mondtál, tök mindegy, hogy komolyan gondoltad-e vagy sem, nekem fájt.

   - Ne haragudj! A barátom vagy és nem akarlak elveszíteni!
   - Barát baráttal így nem beszél, Damon.
   - Mondja az, aki lerúgott a lépcsőn…
   - Volt rá okom. Úgy érzem, kihasználtál.
   - De nem akartam. Azt hittem, csak barátok vagyunk, és te is csak szexet akartál. Nem tudtam, hogy mást is érzel irántam.
   - Igen, nos nem is kellett volna. Úgy értem, mindig csalódok azokban, akiket szeretek.
   - De ha csak barátok lennénk…
   - Damon, nem tudok csak a barátod lenni és őszintén ezek után nem is akarok! Még ha meg is bocsátanám a dolgokat, amiket a fejemhez vágtál, akkor is ott lenne a fejemben, hogy én szeretlek, te viszont nem. Az a legjobb, ha elkerüllek.
   - Megértem, de mégis azt kérem, költözz vissza a birtokra! Itt nem biztonságos, mert nincs ember a háznál, így akárki bejöhet, mint ma este.
   - Nem fogok visszaköltözni. Különben is, úgy is el tudnának kapni, mikor a suliba megyek, vagy jövök haza…
   - Mi?! Suliba?!
   - Igen, hétfőtől járok.
   - Te normális vagy?! Inkább el kéne rejtőznöd és nem mutatkoznod! Ha utcára lépsz, olyan, mintha céltáblával a nyakadon kiabálnád, hogy „Klaus! Klaus! Itt vagyok!”
   - Nem, és most figyelj, NEM vagyok hajlandó bujkálni és napokat a négy fal között tölteni! Élni akarok, Damon, és semmi más nem érdekel!
   - Ez esetben, nem tehetek mást, Linda… - elővett egy injekciós tűt és belém szúrta.
   - Mi a?... – a végtagjaim hirtelen elernyedtek, nem tudtam mozogni, majd szép lassan homályosodni kezdett minden, aztán elájultam.

Mikor felébredtem, a Salvatore ház pincéjében tértem magamhoz, abban a kis cellában. Felpattantam, majd megpróbáltam kimenni, de az ajtó nagyon erős volt, nem tudtam kitörni. Üvöltözni kezdtem Damonnak, hogy azonnal engedjen ki, de semmi válasz nem jött. Órákon keresztül nyomorogtam abban a kis lyukban, mire végre megjelent.
   - Pálinkás jó reggelt! Vagy mondjam inkább, vasfüves jó reggelt?
   - Azonnal engedj ki! –üvöltöttem rá.
   - Na, na, na! Milyen hangnem ez?
   - Nem vagy vicces!
   - De, szerintem az vagyok. Más kutyát tart, én hisztis tinilányt. –nevetett azzal a flegma stílusával.
   - Egyszer jussak ki, Damon! Nem éled meg a másnapot!
   - De te sem, ha kijutsz. Na, egyél! – majd bedobott egy véres tasakot, mint a kutyának a csontot.
   - Most nagyon utállak, te rohadt barom!
   - Ne hízelegj, akkor sem engedlek ki! – mosolygott.
   - És meddig akarsz itt tartani? És mégis hogy fogok így Bonnie-val tanulni?
   - Hmm… Igazad van, kiengedlek. – erre kinyitotta az ajtót.
Rögtön rohanni kezdtem a bejárati ajtóig. Kinyitottam, majd a beáramló napfény égetni kezdett, a bőröm felhólyagosodott, sikítva ugrottam vissza a házba. Vajon mi történhetett? Akkor néztem a kezemre és láttam, hogy nincs rajtam a gyűrűm. Közben Damon is odaért.
   - Jaj, ne haragudj! Nem szóltam, hogy levettem?
   - Azonnal add vissza! – ordítottam, majd elkezdtem püfölni.
   - Nyugi már! – mondta, majd a kanapéra hajított. – Napközben elengedlek, úgysem tudsz elmenni, éjjelre viszont mész vissza a cellába. Bonnie minden nap átjön majd, és a nappaliban gyakoroltok. Mindenre gondoltam. Jó vagyok! – vigyorgott.
   - Büszke lehetsz magadra!
   - Az is vagyok! És most be kell mennem a városba, el kell terjesztenem a pletykát, hogy meghaltál.
   - Mi?! DAMON! DAMON AZONNAL GYERE VISSZA! – már késő volt. Kisétált az ajtón és nem mehettem utána. – Utállak, te szemét állat! – kiabáltam még pár percig, aztán lenyugodtam. Utána egész nap a gyűrűmet kerestem. Feltúrtam az egész házat, de sehol sem volt semmi.

   Délután nyílt a bejárati ajtó. Azt hittem Damon az, ezért lementem, hogy egy rohadt nagy pofonnal üdvözöljem. Már emeltem a kezem, mikor láttam, hogy Bonnie az.
   - Hé! Nyugi! Le ne üss! – nevetett.
   - Bocsi, mást vártam. – mosolyogtam én is.
   - Van egy tippem.
   - Bonnie, figyelj! Az a rohadék elvette a gyűrűm, légyszi csinálj nekem egy másikat!
   - Nem. – erre ledöbbentem. Mi az, hogy nem? – Bocs, Linda, de egyetértek Damonnal abban, hogy a történtek után nem nagyon kéne magadra vonni a figyelmet.
   - Ne már, Bonnie! Miért utálsz?!
   - Pont, hogy nem utállak! Na elég ebből, ma érdekes dolgot tanulunk. – mosolygott.
   - Na jó! – mondtam kedvetlenül, mint a kisiskolások, akiknek a tanító néni akar újat mutatni.
Leültünk a nappaliban, majd hozzáfogott.
   - Nos, van egy módszer, amivel meg lehet fékezni minden természetfeletti lényt. Igazából az embereket is, de azok belehalnak. – nevetett. – Szóval a művelet lényege, hogy az ellenfél agyában lévő hajszálereket felrobbantjuk. Ez iszonyú fájdalommal és szédüléssel jár. Azért nem halnak bele a vámpírok és a vérfarkasok, mert gyorsan regenerálódnak, viszont amíg fent tartod a varázslatot, cselekvőképtelenek lesznek. Ha kicsit erősebben koncentrálsz, akár ki is tudod őket ütni pár percre. Ezalatt érdemes vasfüvet, vagy farkasölő füvet adni nekik.
   - Értem. És ezt hogy kell csinálni?
   - Nem kell hozzá semmilyen ige, csak koncentrálnod kell a fejében lévő erekre. Neked ez könnyebben is fog menni, mert vámpír lévén kiszagolod a vérereket. Rajtam ne próbáld ki, mert én belehalok, de, majd ha Damon hazaér, gyakorolhatsz. Legalább kicsit bosszút állsz. – nevetett fel hangosan. Erre én is nevettem.
   - Viszont kezd sötétedni, szóval jó lenne visszamenned a celládba!
   - Azt várhatod! – mondtam mosolyogva.
   - Gondoltam, hogy ezt mondod, így kénytelen vagyok bemutatni a ma gyakoroltakat. – erre mélyen a szemembe nézett és én szinte azonnal elviselhetetlen szúró fájdalmat éreztem a fejem minden pontján, mintha késsel szurkálnák a koponyámat. Sikítva a földre rogytam, próbáltam elleni küzdeni, de ahogy Bonnie is mondta, cselekvőképtelen voltam. Majd hirtelen minden elsötétült.

Pár perc múlva magamhoz tértem a pincében. A lány ott állt a rács másik oldalán.
   - Hogy tehetted ezt velem?! Tudod, mennyire fájt?
   - Ne haragudj, de magadtól nem jöttél volna vissza.
   - Damon hazaért. – mondtam, mert hallottam, ahogy odafent nyílik a bejárati ajtó. Kis idő múlva meg is jelent.
   - Na mi van, hölgyeim?
   - Még mindig dögölj meg!
   - Én is szeretlek. – gúnyolódott.
Erre én fogtam magam, koncentrálni kezdtem és be is jött. Damon ordított a fájdalomtól, a fejét karmolva esett össze. Abbahagytam és megvártam, míg feltápászkodik.
   - Látod, mit tanultam? – mosolyogtam, most én is gúnyosan.
   - Látom… Gondolom jobb, ha mostanában nem leszek a közeledben. – mondta, majd felment az emeletre. Bonnie a háttérben kuncogott.
   - Figyelj, nem tudnád itt hagyni a varázsigés könyveidet? Tanulni akarok napközben, addig sem unatkozom.
   - Biztos nem szökni akarsz? – kérdezte kétkedve.
   - Nem, beláttam, hogy jobb, ha itt töltök még egy-két hetet. – mondtam használva színészi tehetségemet. Nagyon jól tudtam hazudni.
   - Akkor rendben, úgy sincs benne olyan, amit fel tudsz használni. – közben becsúsztatta a könyveket a rácsok között. – Nekem most mennem kell. Holnap találkozunk!
   - Jó, menj csak! Szia! – miután Bonnie elment, buzgón keresgélni kezdtem a varázslatot, amivel még egy gyűrűt képes vagyok megáldani…