Zene: Natalia Kills - Acid Annie


   Az éjjel kitaláltam, hogy fogok pénzhez jutni. Hiszen vámpír vagyok, ezt ki kell használnom! Délelőtt rögtön indultam is a közeli nagyvárosba. A városok tele vannak gazdag üzletemberekkel. El is kaptam egy-kettőt az irodaházakban és megigéztem őket, hogy havonta utaljanak pénzt a számlámra.

Büszke voltam magamra, hogy ilyen ügyesen megoldottam az ügyet. Most már gyűlt a kis vagyonkám, így már tudtam bérelni lakást. Rájöttem, hogy az emberek kihasználása örömmel tölt el és enyhíti a lelki bajaimat, viszont féltem, hogy nehogy egy lelketlen szörnyeteggé váljak, mint amilyen Damon, vagy Katherine.

   Ha már a városban voltam, vettem pár új ruhát, aztán mentem haza. Mystic Fallsban megkerestem az ingatlanközvetítőt, akivel találtunk egy gyönyörű, hatalmas, reneszánsz stílusú házat négy hálóval, négy fürdővel, óriási nappalival és étkezővel. Nem volt akkora igyan, mint a Salvatore birtok, de elég nagy ház volt. És jó világos: mindenhol a fehér és bézs színek domináltak. Elég drága volt a bérleti díj, talán a legdrágább a városban, de nem érdekelt, kivettem.
   Ezután sietnem kellett, mert Bonnie várt rám a varázslatgyakorlással. Írta sms-ben, hogy ma ne hozzájuk menjek, hanem a régi, szellemjárta házhoz. Nem értettem, miért hív oda, mikor tudja, hogy azok a szellemek nem látnak szívesen. A ház előtt várt rám. Leparkoltam, kiszálltam a kocsiból és csak értetlenül bámultam a lányra.
  
   - Na Linda! Úgy gondolom, itt az idő, elég felkészült vagy már.
   - Idő? Milyen idő? – értetlenkedtem.
   - Azért jöttünk ide, hogy az itt lévő boszorkányok szellemeit magadba szívd.
   - Mi? Minek?
   - Mert mire elég erőd lenne Klaust megölni, az bele telne 70-80 évbe. Van annyi időd? Viszont ha magadba szívod a szellemeket, az erejük is a tiéd lesz, így az erőd rögtön megnő annyira, hogy akár már holnap végezhetsz Klaussal.
   - Oké, akkor csináljuk. – egyeztem bele, miközben elindultam a ház felé.
   - Várj! Ők nem hajlandók egyesülni senkivel. Megpróbálnak majd megölni, vagy irányítani, ezért koncentrálnod kell. Ezért gyakoroltunk egy hónapig.
   - Rendben. De most a frászt hoztad rám. – sóhajtottam. – De mégis hogy veszem rá őket az egyesülésre?
   - Írtam egy igét. Ezt kell elmondanod. – A lány a kezembe nyomott egy kis papír fecnit valami latin szöveggel.
 

Elindultunk a házba. Amint beléptünk hatalmas huzat lett, az egész ház nyikorgott, mintha tudták volna, mire készülünk. Felmentünk az emeletre, ahol Bonnie meggyújtotta a gyertyákat és körbe rakta őket. Hirtelen suttogást hallottam. A szellemek voltak, azt mondták, tűnjek el, vagy baj lesz, de nem mozdultam. – Nem megyek sehova! – Amint ezt kimondtam, a gyűrűm megszűnt működni és a beszűrődő napfény elkezdte felperzselni a bőrömet. Szörnyen fájt, torkom szakadtából sikítottam. Közben Bonnie mormolt valamit, így a gyűrű ismét normálisan működött.
   - Gyerünk Linda, csináld! Nincs sok időnk! – mondta, miközben leültetett a kör közepére.
   - Aperiesque ostium hoc mihi manes, hoc ego precipio quod animae damnatorum coalescere mea! – mondtam, de semmi hatása sem volt.
   - Mondd újra! Addig mondd, míg nem működik! Koncentrálj!
   - Aperiesque ostium hoc mihi manes, hoc ego precipio quod animae damnatorum coalescere mea! – mikor ismét kimondtam, hatalmas forgószél keletkezett a szobában, mint egy mini tornádó. Feltépte a parkettát és apró, hegyes darabokra zúzta, majd hirtelen a kis fadarabok felém kezdtek repülni a széllel. Össze-vissza vagdosták a bőrömet, beleszántottak a húsomba és próbáltak a szívemig hatolni. Mivel ez fa volt, ezért elég hatásosnak bizonyult. Rettentően fájt, sikítani akartam de nem lehetett, mondanom kellett:
   - Aperiesque ostium hoc mihi manes, hoc ego precipio quod animae damnatorum coalescere mea! – közben Bonnie próbálta elhárítani az ellenem irányuló támadásokat. A ház már nagyon dübörgött, a falak megrepedtek a plafon kezdett beszakadni, nem volt biztonságos, így mondtam Bonnie-nak, hogy menjen, de nem akart otthagyni. A szellemek próbálták elterelni a figyelmemet, mindenfélét suttogtak a fülembe.
   - Akkor is az van, amit én mondok! Én vagyok a kibaszott egyeneságú leszármazott! – üvöltöttem, majd kiabálva, harciasan mondtam az átok szövegét. Erre a gyertyákból hatalmas lángcsóvák csaptak ki és elkezdték égetni a lábamat. A lelkek mindent megtettek azért, hogy megöljenek. Fájdalmamban mégegyszer méghangosabban elmondtam az átkot, mire hirtelen csend lett, a gyertyák elaludtak, a szél elállt és már a sugdosást sem lehetett hallani. Sikerült. Mindketten megkönnyebbülten sóhajtottunk.
   Megkönnyebbülésem nem tartott sokáig, mert a fejem majd szétrepedt a fájdalomtól, hallottam, ahogy a szellemek az agyamban beszélnek, éreztem, ahogy elernyednek a végtagjaim, kezdték átvenni felettem az irányítást.
   - Bonnie, fuss! – kiabáltam utolsó erőmmel, de addigra már felemelkedtek a földről és körülöttem minden tárgy velem együtt lebegni kezdett. Bonnie még időben kimenekült a lakásból, mert ismét jött az a szélvihar, de most tűzforró volt és én voltam a központja. Az égető levegő leperzselte a falakról a tapétát, a fabutorokat és minden éghetőt felgyújtott, a falakat pedig összezúzta. Olyan forróság volt bent, hogy ha lélegeztem volna, belülről égett volna meg a tüdőm, így visszatartottam a levegőt. Egyszer csak egy hatalmas robajjal leszakadt a tető a támfalak pedig kidőltek és összemorzsolódtak. Már nem is a házban voltam, ugyanis az leomlott körülöttem. A szél még nagyobb lett, az épületből már csak a többszáz tégla maradt, amik körbe-körbe száguldoztak. Hamarosan egy tornádó keletkezett, aminek én a központjában voltam. Próbáltam leállítani, de a testem nem engedelmeskedett; a szellemek irányítottak és most meg akartak ölni, hogy kiszabaduljanak.
   Akkor Bonnie egy őrült lépésre szánta magát. Beugrott a tornádóba nem törődve a törmelékekkel, amik meg is ölhetik. Valahogy irányította a repülését és közel férkőzött hozzám. Mikor elért megragadott és rámkapaszkodott. Kezét a homlokomra tette és valami varázsigét kiabált hangosan. Ez eltartott pár percig, de mikor vége volt megszűnt a tornádó, majd lezuhantunk. A lány tompította az esést egy újabb varázslattal. Újra éreztem a lábam, a kezem, mindenem, a hangok megszűntek az agyamban, újra én lettem a főnök a saját testemben. Körülnéztem. A hatalmas ház helyén most nem volt semmi, még romok sem, mert minden porrá zúzódott. Csak a téglavörös porfelhő jelezte az épület helyét.
   - Oké, megvan! – mondta elégedetten Bonnie. – De most ne nagyon használj sok erőt, mert ismét átveheti feletted a hatalmat. Folyamatosan kell hozzászoktatni magad!
   - Értem. Ez durva volt. Mennyünk haza! – mondtam zihálva. Bonnie hangosan felnevetett.
   - Rendben, menjünk!