Zene: Bruno Mars - The Lazy Song


Na, most én is lesápadtam. Senki nem szólalt meg a szobában, csak bámultunk egymásra. Elena rémülten, Damon összezavarodottan, én meg úgy... mindenhogy néztem. Nem tudom, hogy az ő fejükben mi járt, de én jelenleg a saját testi épségemért aggódtam, hiszen Klaus tud rólam, így most biztos jön megölni, én meg még sehol sem tartok a boszorkány témában.

 
   - Én... most lefekszem. Ez nekem sok volt. - vetettem véget én a csendnek, gondolván, itt most én vagyok a felesleges harmadik. Sértődötten távoztam a szobából. Az a csók járt a fejemben...

   Másnap reggel Damon ébresztett. Próbáltam előadni a tipikus "csak még öt percet" jelenetemet, nyögdécseltem, nyújtózkodtam, forgolódtam és belehúztam a párnát az arcomba, de A srác nem adta fel.
   - Na most meg túl jól érzed magad, mi? - mondtam még félálomban.
   - Elena elmondta, mennyire aggódtál értem az éjjel. Köszönöm. - hozzám hajolt és egy puszit nyomott az arcomra, majd távozott a helységből.

Utána percekig a puszin gondolkozta, miközben még mindíg csak álmosan fetrengtem. Valyon ez most csak egy baráti puszi volt, vagy annál azért több? Mi van, ha csak azért adta, mert látta, milyen rosszul esett a csókja Elenával? Vagy mert Elena közölte, nem akar tőle semmit, és ez amolyan "ha ló nincs, jó a szamár is" puszi volt? A puszival annyit ért el, hogy most megharagudtam rá. Idegesen, káromkodva mentem a fürdőbe összeszedni magam. Még akkor is mérgesen motyogtam magamban, mikor reggelizni mentem az étkezőbe. Ő is ott volt. Ránéztem, összeráncoltam a szemöldökömet, majd csak a véradagommal foglalkoztam.
   - Most meg mi a baj?! - kérdezte felháborodva.
   - Semmi... Nem szeretem, ha felvernek álmomból. - próbáltam ürügyet keresni idegességemre.

A reggeli beszélgetésünk ezzel ki is fújt. Később felhívtam Bonniet, mert ideje volt valamit kezdenem magammal, ha már sürget az idő. Meg persze Klaus. Megbeszéltük, hogy találkozunk náluk és megtanít az alapokra. Déután négyre mentem, mikor már otthon volt a suliból. Ő már mindent előkészített a nappalijukban, tele volt a helység gyertyákkal, mint később megtudtam azért, mert a négy őselem, így a gyertya tüze is, felerősíti az erőnket.
   - Kezdjük valami nagyon alappal! Gyújtsunk meg egy gyertyát! Mutatom. - majd pislantott egyet és a gyertyája meggyulladt.
   - De jó! - ámuldoztam, mint egy izgatott óvodás.
   - Csak ürítsd ki az agyad és csak a gyertyára koncentrálj! És a célra, hogy meggyújtsd! - látott el instrukciókkal a lány.
Hát én úgy koncentráltam, mint egy mintadiák, aki majd kiesik padból jelentkezéskor, de a gyertya azért sem akart meggyulladni. Már kezdtem elveszteni a reményt, hogy boszorkány vagyok, mikor hirtelen sikerült! Hirtelen... Négy és fél óra próbálkozás után... De Bonnie csak nyugtatott, hogy azért megy ilyen lassan, mert az első varázslat véletlenül szokott bekövetkezni, mikor az ember elég felkészült, mi viszont erőltettük, ezért jött ilyen nehezen. Innentől már könnyebb lesz. Igaza volt, kis gyakorlás után már több gyertyát meg tudtam gyújtani és később már kis tárgyakat is tudtam lebegtetni, mint például a telefonom.

   - Büszke vagyok rád! - mondta Bonnie - nagyon jól haladsz!

   - Köszi! És mikor lesz elég erőm ahhoz, hogy Klaust megöljem? - kérdésemre a lány hangosan felnevetett.
   - A jelenlegi erőddel egy hangyát sem tudnál megölni. Maximum, ha ráejted a telefonod. - gúnyolódott és hangosan nevetett.

Úgy hajnali kettő körül megegyeztünk, hogy mára elég volt. Elindultam haza. A kocsiban vidáman dúdolgattam és arra gondoltam, milyen klassz ilyen különlegesnek lenni. Vámpír és boszorkány. Csak éljem túl a nagy összecsapást, mert sajnos a karó és a vérfarkas harapás még ugyanúgy végzetes a számomra.
  Otthon Damon üldögélt egyedül, bús arccal a fotelben. Leültem mellé a kanapéra, és közben érdeklődtem, mi a baja.
   - Semmi csak. Elena... Vagyis... Ti nők miért vagytok ilyen hülyék?
   - Héééj! - kaptam fel a vizet és hozzávágtam az egyik díszpárnát. - Nem mi vagyunk a hülyék, hanem nektek nincs annyi eszetek, hogy megértsetek minket. Mit csinált?
   - Csak felhívott és annyit mondott, most nem kéne találkoznunk a tegnap este után. A hangjából azt szűrtem le, hogy megint én vagyok a csúnya, gonosz, csábító vámpír.
   - Mert az is vagy. - piszkálódtam.

   - Ne már! Már jófiú vagyok. Túlságosan is. Régen én voltam a "főgonosz", most meg... Egy szánalmas vámpír vagyok... - meredt maga elé.
   - Na gyere, te szánalmas csődtömeg! Igyunk egy wiskyt! -mondtam, miközben a piás szekrény felé indultam.
   - Hmmm, te érted, hogy vidíts fel egy pasit.
   - Mert én értek hozzátok! -nevettem.
Csak iszogattunk szótlanul és szemeztünk egymással, majd később közölte, hogy elég részeg és sértődött ahhoz, hogy lefeküdjön aludni. Ezzel fel is ment a szobájába, én meg még ültem pár percet a nappaliban azon agyalva, hogy verjem ki Damont a fejemből, hisz semmi esélyem nála. Elenát szereti.
   Másnap ismét mentem Bonnie-hoz tanulni, majd Caroline-ékkal együtt ebédelni. Megbeszéltük, hogy feljönnek hozzánk filmet nézni este, de Elena nem akart jönni, mivel nem akart találkozni Damonnal. Ennek önző módon azért örültem is, kezdtem féltékeny lenni, ha róla volt szó.

                                                                                           .....      

   Teltek-múltak a napok, én mindennap gyakoroltam Bonnieval és nagyon jól összebarátkoztam mindenkivel, úgy éreztem, befogadtak. Azon is gondolkoztam, hogy be kéne iratkozni a helyi gimibe, bár ehhez nem sok kedvem volt. A szüleimmel is beszéltem, hogy elköltöztem és ne aggódjanak. Azt hazudtam, hogy találtam munkát egy boltban és albérletben lakom. Minden rendben volt a városban, mindenki boldog volt, kivéve Damont. Amíg mi folyamatosan bulizni jártunk, ő egyedül üldögélt otthon, sehova sem mozdult ki, csak a wiskyjét iszogatta egész nap. Ha felhoztam neki ezt a témát, állandóan leüvöltötte a fejem. Így telt el három hét...
   Egy szerdai reggelen Damon keltett.
   - Hé! Linda!
   - Mmm még öt percet!
   - Kitaláltam valamit.
   - És nem várhat még egy-két órát? Alszom.
   - Nem. Gyere, indulunk!
   - Hova?
   - Az meglepetés.