Zene: Lady Gaga -Speechless


Reggel, mikor felkeltem, még mindig üres volt a ház. Nagyon megijedtem. Mi van, ha Klaus mindenkit megölt? Fel kellett hívnom Damont. Vagy két percig csengett ki, én már a plafonon voltam az idegességtől. Végre Damon felvette:

  - Szia! Hol vagytok? Hogy-hogy még nem vagytok itthon? Mi történt? - zúdítottam rá a kérdésáradatot.
   - Jól vagyunk, de most nem alkalmas, nemsokára megyünk, addig öltözz valami csinos feketébe! - mondta szívet tépő fájdalommal a hangjában.

   - Mi? Minek a csinos fekete? Vagyis milyen alkalomra öltözzek? - kérdeztem meglepődve.
   - Temetésre... - mormogta Damon, majd letette. Na ha azt hittem eddig, hogy féltem, akkor rájöttem, hogy csak most csináltam magam alá igazán! Temetés? Úristen valaki meghalt. De vajon ki? Jézus! Mi van, ha Elena?! Cikáztak a kérdések és szörnyű gondolatok a fejemben, majd azon kaptam magam, hogy már fél óra eltelt és még nem találtam semmi fekete ruhát. Hiába kutattam, csak egy koktélruhát találtam, ráadásul elég minit. De hála Istennek volt még egy fekete fényes anyagú nőies ballonkabátom is, amivel kicsit alkalmibbá tehettem a kissé közönséges outfittem.

   Mikor hazaértek leszaladtam az ajtóhoz és elkezdtem leltározni a érkezőket. Damon megvan. Elena megvan. Stefan megvan. Bonnie megvan. Akkor ki a franc halt meg? Láttam Elenán, hogy nagyon össze volt törve, ha Stefan nem fogta volna, talán a padlóra is rogyott volna. Némán sírt, csak a könnye záporoztak és halkan szipogott. Ösztönösen indultam, hogy átöleljem, nem bírtam, ha valaki sír. Miközben szorítottam a gyenge lányt, Damonra néztem majd eltátogtam, hogy "Mi történt?". Biccentett, hogy menjek fel az emeletre és elmeséli.

   - Itt hagylak Stefannal. Rendben, Elena? - kérdeztem. Szegényke nem válaszolt, csak bólintott, hogy rendben.

Fent Damon elmondta, hogy Jenna és John halt meg az éjjel. Nem jutottam szóhoz, ők lettek volna az utolsók, akikre gondoltam volna. Meg voltam döbbenve és sajnáltam is Jennát. Így már az is érthető volt, hogy Elena mért van annyira kiborulva. Meghalt az apja és a nagynénje is. A következő híren viszont még inkább kiakadtam. Megtudtam ugyanis, hogy Klaus nem halt meg, sőt, Elijah mentette meg és szökött el vele. Az ijedségtől az ütő is megállt bennem. Elija tudja, ki vagyok. Tudja, hogy a prófécia rólam szól és most, hogy újra Klaussal szövetkezik, bármikor lebuktathat, akkor viszont nekem annyi. Damon kissé megnyugtatott, mert elmondta, hogy Elijah csak a családját akarja, nem bízik a testvérében, ezért ezt a titkot megtartja magának egyfajta ütő kártyának. Reménykedtem benne, hogy igaza van.

   Dél környékén elkezdtünk felkészülni a rögtönzött dupla temetésre. Damon pár sírásót igézett meg, hogy ők végezzék a piszkos munkát. Stefan és Bonnie leginkább Elena és Jeremy vigasztalásával voltak elfoglalva, a temetés utáni fogadás megszervezése pedig rám és Carolinera hárult. Mindketten jók voltunk party szervezésben, de halotti tort azért nem szívesen vállaltunk. Megrendeltük az ételeket, süteményeket, italokat és a virágokat, amikkel feldíszítettük a nappalit és az étkezőt. Fekete asztalterítők és fekete gyertyák voltak mindenhol, ezekhez csak fehér rózsákat rendeltünk, amiket hatalmas vázákban raktunk az asztalokra. Két, hatalmas, vörös rózsákkal teli koszorút csináltattunk az elhunytaknak. A délután folyamán Elena is erőt vett magán és a terítésben már ő is segédkezett.

   Este hatkor kezdtük a szertartást a temetőben. Egy igézett pap vezette, aki nagyon szép beszédet mondott, majd mindenki elbúcsúzott Jennától és Johntól egy-egy szál vörös rózsával. Borzasztó volt látni ezeket az amúgy nagyon erős és bátor embereket így, megtörve, elcsigázva, zokogva. Még én is megkönnyeztem, pedig nem is ismertem igazán őket. Talán, mert minden emberi érzelmet erősebben éreztem és átéreztem a fájdalmukat.

   Miután a temetés befejeződött, mindenki a házba igyekezett, hogy elkezdhessük a tort. Én is indultam volna már, mikor láttam Damont és Stefant beszélgetni. Nem bírtam a kíváncsiságommal és használva a nagyon erős hallásomat, kihallgattam őket:
   - ...Tyler Lockwood megharapott. - kaptam el ezt a kis mondatfoszlányt Damon monológjából.

   - Találunk gyógymódot! Ne aggódj!
   - Nincs gyógymódot. Emlékszel mi történt Rose-zal?

 Te jó ég, Damont megharapta egy vérfarkas! Ez azt jelenti, hogy meg fog halni! Most összeroppantam. Nem volt elég nekem a tegnap este a pincében, a fájdalmas temetés, most még az az ember is meghal, aki segített nekem, akinek hálás vagyok, és akihez elkezdtem kötődni. Nem bírtam tovább, oda kellett mennem.
   - Mi?! Mi az, hogy nincs gyógymód és meg fogsz halni?! Nem adhatod fel ilyen könnyen! Ez nem az a Damon, akit ismerek! - förmedtem rájuk. Mindketten megijedtek, hogy hallottam őket. Titokban akarták tartani.

   - Linda! Nem mondhatod el senkinek! Főleg nem Elenának. Nem akarom, hogy sajnáljanak.
   - Mi az, hogy nem akarod? Te elmebeteg, minél többen tudnak róla, annál nagyobb az esély, hogy valaki ellenszert talál!
   - NEM MONDHATOD EL! - üvöltött velem, miközben megrángatta a vállam. - Ígérd meg!

   - Re rendben... - mondtam megilletődve. - De legalább Bonniet avasd be! Hátha tud valami varázslatot.
   - Nem tud. Higgy nekem! Most pedig menj be a házba, mintha semmi sem történt volna. Rád várnak. Most mennem kell.
   -De... - mire befejeztem volna, már a temető végén sétált a sírok között, majd eltűnt a ködben.
Stefan szótlanul intett, hogy menjünk be. Már tényleg mindenki várt rám, mivel megígértem, hogy zongorázok és énekelek. Félénken leültem a hangszer elé és elkezdtem játszani. A "Szótlan"-t kezdtem el, ettől mindenki megilletődött és még inkább sírni kezdett.

    "...Soha többé nem beszélek, óh így itt hagytál, szótlanul, itt hagytál szótlanul, annyira szótlanul. Soha többé nem fogok szeretni, óh így itt hagytál, szótlanul, itt hagytál szótlanul, annyira szótlanul. És az álmok és bárok után, amiken keresztül mentünk, feladnád ezt? Fel tudnád adni ezt magadért? És a lányok és fiúk után, akiken keresztül mentünk, feladnád ezt? Fel tudnád adni ezt? Ez itt egy ígéret neked: Soha többé nem fogok beszélni. Soha többé nem fogok szeretni. Soha többé nem írok dalt, mert úgyis egyedül kellene elénekelnem. Baby, elhagytál, szótlanul..." (Lady Gaga - Speechless)

   Miközben ezt énekeltem, a szívem majd megszakadt. Csak Damonra tudtam gondolni és arra a képsorra, ahogy elsétál a sírok között és lehet, hogy sohasem látom viszont. Most eszméltem rá, hogy kevesebb, mint egy hét alatt beleestem ebbe a férfiba, fontossá vált számomra és nem akartam elveszíteni. Hatalmas könnycseppek csordultak végig az arcomon, majd az államon gyűltek össze és halk puffanással a zongora billentyűin landoltak. A hangom a szám végére kissé el is csuklott. Erőt kellett vennem magamon, mert még jó pár dalt elő kellett adnom. Mindegyik fájdalmas volt, hisz a búcsúról és az elmúlásról szóltak, dehát egy temetésen vagyunk. Ez van.

   Késő este már mindenki távozott. Stefan és Elena felmentek lefeküdni, én viszont még a nappaliban maradtam. Csak ültem a kanapén összefont lábakkal még mindig a fekete ruhámban, elkenődött fekete sminkkel egy tasak vért iszogatva és bámultam a zongorát. Valójában Damont vártam, de nem jött haza. Már hajnalodott, mikor feladtam a reményt és felmentem aludni. Hosszú, kemény és baljós nap volt ez. Ezekkel a gondolatokkal tértem nyugovóra. Vajon Elenáék fájdalma enyhül majd? Vajon Damon hazajön? És legfőképp sikerül gyógymódot találnunk, mielőtt túl késő lesz? Na és Elijah elmondhatta Klausnak ki is vagyok? A kérdések megvoltak, de a válaszoktól féltem. Nem vártam az új napot. Féltem a holnaptól...