Zene: Evanescence - Bring Me To Life


- És most mit csináljunk? Te vagy a százvalahány éves vámpír, találj ki valamit! - idegeskedtem.
   - Nem tehetünk semmit, vámpír lesz.
   - Úristen! Caroline meg fog ölni! - haraptam az ajkamba idegesen.
   - Ennyi? Caroline meg fog ölni? Tényleg csak ennyit fogsz fel az egészből?
   - Damon, mégis mi a bajod? Mit vársz tőlem?!
   - Azt, hogy mérd fel végre a kárt, amit magad mögött hagytál! Ne legyél már ilyen kis önző ribanc!

   - Igen, mert olyan önző dolog volt az életemet kockáztatni, igazad van!
   - Megöltél egy csomó embert, ráadásul vámpírt csináltál egy olyan valakiből, aki a vámpírvadászokat vezeti, ergó vámpírvadászokkal van körülvéve! Azzá tetted, amit egész életében gyűlölt. Tönkre tetted az életét...
   - Nem én itattam meg a véremmel. - mosolyogtam gúnyosan.
   - Jééézus, Linda! Inkább takarodj haza! És meséld el Caroline-nak, mit tettél! - ekkor megállt bennem az ütő. Komolyabban átgondoltam, mit fog szólni Caroline. Szegény nagyon ki lesz bukva és egy életre meg fog utálni ezért.
   - Nem lehetne... esetleg... titokban tartani?
   - Mit? - nézett rám Damon, mint egy hülyére.
   - Hát Caroline előtt, hogy az anyja vámpír lett. - erre Damon gúnyos nevetésben tört ki.
   - Te tényleg ennyire hülye vagy?!
   - Kapd be, Damon! Amúgy lehet, hogy Caroline még hálás is lesz ezért. Végre van, ami összeköti az anyjával.
   - Na jó, most hagyd abba!
   - Amúgy téged mióta érdekelnek az emberek érzései? Mindig te voltál a csúnya, nagy, önző vámpír!
   - Amióta rájöttem, hogy talán jobb lehet az életem, ha nem csak utálkozom és nem próbálom mindig elérni, hogy mindenki utáljon, ha nem lennék magányos, lennének körülöttem számomra fontos emberek, és lennének érzéseim. És ahhoz, hogy ez kialakuljon bennem, te is hozzá járultál, ezért is szerettem beléd, de úgy látszik, most, hogy Katherine elment, te veszed át az önző kis kurva szerepét, amivel sikerült elérned, hogy ismét kiábránduljak belőled. - Damon hosszú monológja után egy fél percig nem tudtam mit válaszolni, de aztán nekem is megindult a nyelvem.
   - Igen?! Damon, te annyira szánalmas vagy! Egy labilis kis senki, aki azt sem tudja eldönteni, kit szeret igazán, próbálod itt előadni a gondoskodó, érzelmekben gazdag, hülye hippit, pedig semmi fogalmad sincs róla, mi az a szerelem, mert olyan rég kiöltél magadból minden emberi érzelmet, hogy már nem is emlékszel rájuk, csak játszod itt az eszedet! Mindezt azért csinálod, hogy pirospontokat kapj Elenától, de csak közlöm veled, hogy ő téged magasról leszar, neki Stefan kell, te maximum vibrátorpótlék lehetsz nála, amig a pasija nincs itt! - a vége felé egyre inkább emeltem fel a hangom, hogy még nagyobbat üssön a mondanivalóm.
   - Na most azonnal takarodj el innen, Linda, mielőtt letépem a fejedet!
   - Csak próbáld meg! - ekkor felállt és nekem rohant, de gyorsabb voltam és a boszorkány erőmmel felemeltem a földről, majd a falhoz csaptam. - Szerinted engem nem érdekel Carolnie anyja? Vagy az, hogy mi lesz ezek után Caroline-nal? Azért arra már rájöhettél volna, hogy én a 17 évem alatt többet törődtem az emberekkel, mint te a százhatvan-valahány éved alatt. Szóval ne mondd, hogy húzzak el, mert nem megyek sehova! - Épp válaszra akarta nyitni a száját, mikor a serif hangos hörgéssel, riadtan felült a földről. Damon azonnal nyugtatni kezdte, de a riadt nő próbálta eltolni magától. Még most sem fogta fel, mi történt vele, csak azt tudta, hogy mi ketten vámpírok vagyunk, akik rátámadtak. Aztán hirtelen megmerevedett, pupillái kitágultak, mély levegőket kezdett venni, majd úgy tűnt, megtalálta a furcsa szag forrását. Mozdulatlanul meredt a vérben ázó holttestekre.
   - Úristen! - kiálltott fel, mikor feleszmélt, hogy mi is történt vele. - Vámpírt csonáltatok belőlem!
   - Nyugi, Liz, semmi baj! - csitította Damon.
   - Semmi baj?! Egy szörny lettem! - erre én egy kicsit csúnyán néztem. - Tönkretettétek az életem! - kiabált mostmár sírva.
   - Nos igazából maga még nem vámpír. - vágtam közbe, csakhogy fogja már be. Erre csak bután nézett rám. - Az átalakulás befejezéséhez emberi vért kell innia.
   - NEM! SOHA! - üvöltözött hisztérikusan.
   - Szóval hidegen hagyja az a sok finomság az folyosón? - kérdeztem gúnyosan, miközben a hullákra mutattam.
   - Ők a munkatársaim! A barátaim!
   - Csak voltak.
   - Nem fogom megenni a barátaimat. - suttogta. Ezt inkább a maga meggyőzésére mondta, mint az enyémre.
   - Linda, fogd be! - kiabált rám Damon.
   - De ha nem eszik, meghal!
   - Inkább a halál. - vágott közbe a serif. - már úgysem élek. Megöltetek. Nem fogok egy démonként élni tovább!
   - Szóval akkor a lánya is démon? Vagy szörny? Milyen jó anya maga... - vontam fel a szemöldököm.
   - Nem igaz, hogy nem tudsz kussolni! - idegeskedett tovább Damon. - Liz! Most figyeljen rám! Sajnálom ami történt, tényleg. De így is élhet teljes életet. - a serif tagadóan rázta a fejét, de Damon gyengéden megfogta az arcát és mélyen a szemébe nézett, ettől a nő kicsit megnyugodott. - Nem vethet véget az életének, Liz. Hiszen ott a lánya. Az utóbbi időben közelebb kerültek egymáshoz, nem hagyhatja, hogy Caroline elveszítse az édesanyját, most, hogy ekkora szüksége lenne önre! - A nő csak sírt tovább. - Nem kell embert ölnie, soha! Mi sem tesszük már. - amíg ezeket a jeleneteket néztem az ajtóban állva, a szívem megszakadt, elkezdtem sajnálni a nőt és a bűntudatom is a felszínre tört, hisz én tettem ezt. Ugyanakkor Damonra egyfajta csodálattal tekintettem most. Tényleg jó emberként viselkedett. A sok érzelem miatt még egy két könnycseppem is kicsordult. Damon hallotta a cseppek koppanását a padlón, így rögtön tudta, mit érzek. Miközben átölelte a serifet, gyengéd pillantásokat vetett rám, mintha azt mondaná "Semmi baj, nem haragszom, majd megoldjuk!".