ZENE: -

Úgy száguldoztam az úton, mint egy őrült, közben össze-vissza káromkodtam és ütöttem a kormányt. Igazából semmi ötletem, vagy tervem nem volt, hogy hogy szabadítsam ki Damont, csak mentem, mint egy elmebeteg. Befordultam a rendőrörs parkolójába, szinte úgy ugrottam ki a kocsiból és idegesen besiettem az épületbe.

Rögtön a seriff irodája felé mentem, arcomról az elszántság, a vérszomj és a bosszúvágy sugárzott. Forbes seriff épp az irodája ajtajában állt, két rendőrrel beszélgetett. Mikor megláttak, mindhárman elővették a fegyvereiket, de én gyorsan az egyik rendőr háta mögé ugrottam, magam előtt tartottam mint egy élő pajzsot, és átharaptam a torkát. A serifet belöktem az irodájába, miközben a másik zsarunak is eltörtem a nyakát. Hallottam, hogy az épületben lévők felénk rohannak, hogy megöljenek, ezért gyorsan bementem az irodába és bezártam az ajtót. Caroline anyja az ablaknál állt és remegett az ilyedségtől. Mikor felé fordultam vállon lőtt egy fatölténnyel. Fájt, de igyekeztem nem mutatni, rezzenéstelen arccal indultam el felé, miközben egyre hisztérikusabban lövöldözött rám.
   - Kérem a pisztolyt. - mondtam először nyugodtan, majd mikor továbbra is ellenállt, már üvöltve. Mikor odaértem hozzá, épp kifogyott a tár. Kikaptam a fegyvert a kezéből és felpofoztam. - A kérem a pisztolyt mondatnak melyik része nem volt világos?! - másztam bele a rémült nő arcába. - Üljön le, serif, kicsit beszélgetünk! - mondtam, majd a székébe löktem, aztán felültem az íróasztalra, mint egy szexi titkárnő. Épp meg akartam szólalni, de a kinti rendőrök nagyon idegesítőek voltak, ahogy próbálták betörni a golyóálló ajtót. Sóhajtottam egy nagyot, kicseréltem a tárat a serif fegyverében, kinyitottam az ajtót és pár laza ujjmozulattal lelőttem mindenkit, aki csak ott volt. Majd visszazártam az ajtót és visszaültem az asztalra, mint aki jól végezte dolgát. Forbes már sírt a félelemtől.
   - Nem kell félni! Nem harapok! - mondtam gúnyosan felnevetve. - Most szépen elárulja, hol van Damon, ha nem akarja, hogy a szegény, kicsi Caroline árva legyen!
   - Lent... Lent van az alaksorban. - ismerte be végül.
   - Köszönöm! Csak ennyit akartam. Látja, hogy nem is volt olyan nehéz? Akkor most megyek is. - leugrottam az asztalról, a pisztolyt azért vittem magammal. Mikor kinyitottam az ajtót, hallottam, hogy a serif egy nagyot sóhajtott. Gondolom biztonságban érezte már magát. Ekkor valami elöntötte az agyamat, előbújt belőlem valami gonosz énem, aki csak gyilkolni akart.
   - Tudja Miss Forbes... - pillantottam hátra. A nő ismét összerezzent. - csúnya dolgo volt, hogy belém lőtt egy tárat. Ez volt a kedvenc felsőm, és most kilyukasztotta... És mind ismerjük a mondást, kölcsön kenyér visszajár. - ezzel hátra emeltem a pisztolyt és hasba lőttem, amitől lerogyott a padlóra. Mosolyogva lépkedtem ki az irodából, hallgattam, ahogy fuldoklik, épp a haláltusáját vívja és ezt élveztem. Már az erek is kidüllettek a szemem alatt és az agyaraim is kivillantak. Tömeggyilkos üzemmódba kapcsoltam. Két rendőr futott fel az alaksorból, biztos ők őrizték Damont. Mindkettőt megöltem és kiszívtam a vérüket. Betörtem az ajtót, ott, ahol Damon fogva tartották. A férfi rémülten nézett rám.
   - Linda! Mi történt veled? - pillantott a vérfoltokkal teli, tépázott ruhámra, aztán az arcomra, ami be volt lepve vérrel.
   - Hogy nézek ki? Egy köszönöm is elég lett volna. Na gyere te hülye! - felmentünk a földszintre, már épp indultunk volna ki, mikor Damon meghallotta a serif nyögéseit. Rosszallóan rám pillantott, aztán az iroda irányába rohant. Néha vissza-vissza hőkölt, mikor egy-egy hullát meglátott. Az egész őrs úgy nézett ki, mint egy jelenet valamelyik fűrész filmből. Visszatért az emberi tudatom és én is meg voltam rémülve a megcsonkított holttestek láttán. Úristen, mit műveltem? Kérdezgettem magamtól. Én is az iroda felé vettem az irányt. Bent Damon ott gugolt Forbes mellett, a fejét az ölébe vette és nyugtatgatta. Szúró pillantásokat vetett rám.
   - Linda, mégis mit csináltál? Te elmebeteg! - nem válaszoltam, csak lesütöttem a szemem. Szégyeltem magam. Damon megvágta az erét és a vérével megitatta Caroline anyját, nehogy meghalljon. Mikor meggyőződött róla, hogy a nő sebei szépen gyógyulnak, velem kezdett el veszekedni.
   - Mégis mi a franc ütött beléd?! - kiabált.
   - Én csak... Meg akartalak menteni...
   - Így?! Hogy lemészárolsz ennyi embert?! Az nem jutott el a kicsi agyadig, hogy nekik mind családjaik vannak?
   - Ezt elég furcsa a te szádból hallani, Damon, ismerve a múltadat!
   - A múlt elmúlt, és most a szomorú jelen van! Hogy várhatják el, hogy megvédd az embereket Klaustól, ha te is ugyanakkor veszély vagy!
   - Na álljon meg a menet! Én nem vagyok gonosz, te is tudod!
   - Legalábbis eddig úgy tudtam! Miért kellett Carolni anyját is megkínozni?!
   - Elvesztettem a fejem!
   - És miért? Várj, tudom! Mert egy hisztis kislány vagy még, aki nem képes uralkodni magán!
   - Nem! azért mert SZERETLEK! - mikor ezt kikiabáltam, hirtelen mindketten elhallgattunk és meredten néztünk egymásra. A nagy csendben hallottam, hogy a serif matat valamit, majd láttam, hogy egy hatalmas karót akar Damon hátába döfni.
   - Vigyázz! - kiáltottam, miközben arréb löktem a srácot, aztán a falnak dobtam a serifet, akinek egy fél másodpercnyi sikoly hagyta el a száját, aztán fent akadtak a szemei. Megrémültem, én is és Damon is odaugrottunk hozzá. Mikor megemeltük, láttuk, hogy egy falból kiálló kampó fúródott a fejébe. Hirtelen kirázott a hideg a borzalomtól, azonnak keresni kezdtem a pulzusát, de mind hiába, Forbes serif meghalt. Riadtan egymásra néztünk Damonnal.
   - Megitattad a véreddel. - suttogtam - ez azt jelenti, hogy...
   - Pontosan azt jelenti. - meredt a hullára Damon.