Zene: <nincs ajánlás>

- Damon én... - vettem egy nagy lélegzetet - sajnálom, de nem... - arca hirtelen komorrá vált, tekintete üressé, nem tudtam eldönteni, hogy azért, mert nem hisz a fülének, vagy mert összetört a szíve. Talán mindkettő.
   - Szo...szóval nem?

   - Ne haragudj, de nekem ez így nem menne. Hisz tudom és te is tudod, hogy szereted Elenát, jobban, mint bármit a Földön, én pedig nem akarok második lenni. Sőt, első sem, ha nem lennék egyedül. Ha tudnám, hogy csak engem szeretsz... de azok után amiket tettél...
   - Ne! - könnybe lábadtak a szemei, ettől megborzongtam. Sosem láttam ennyire kétségbe esettnek, még akkor sem, mikor a halálán volt. - Ne csináld ezt, Linda, könyörgöm! - szinte hisztérikusan kérlelt. Én csak álltam mozdulatlanul, fogtam a kezét, a könnyeim némán folytak végig az arcomon.
   - Tudod miért utálom az életem, Linda? - kérdezte. Nem feleltem, csak lesütöttem a szemem.
   - Tudod miért?! - kiabált rám.
   - Miért? - nyögtem ki megrettenve.
   - Mert egy rohadt lúzer vagyok, akit senki sem szeret, mindig csak második vagyok az öcsém után, és ha esetleg valaki meg is kedvel, azt is elcseszem. Először ott volt Katherine. Mindent, a világon mindent megtettem volna érte, de kiderült, hogy csak játszott velem és csak Stefant akarta. Aztán jött Elena. Érte is tehetek én bármit, akkor sem fog észre venni soha. Most itt vagy te, szerettél, és talán még mindig szeretsz, de elbasztam azzal a rohadt moteles estével.
   - Én szeretlek Damon... És ne mond, hogy senki sem szeret, Rose is szeretett.
   - DE MEGHALT! - ordította, aztán térdre rogyott. Némán megsimogattam a fejét és átöleltem, ekkor belémkapaszkodott, mint a kisgyerek az anyukájába, sírt. Damon sírt. Én is sírtam. Így sírtunk mi ketten a tengerparton a holdfényben, amely eddig romantikus hangulatot kölcsönzött beszélgetésünknek, most viszont csak a drámai filmek szenvedésekben teli gyászos hangulatát tudta visszaadni.
    - Miért nem érdemlek szeretetet? És ha végre rátalálok, miért veszi el valami mindig?
    - Nyugodj meg, Damon! Szeretlek. Megoldjuk. Végül minden meg fog oldódni... - a végét már suttogva mondtam, miközben a holdra tekintettem, mintha válasz várnék odafentről. Túl sokat akarsz és túl sokat szeretsz. Elenát is, és engem is. Én hajlandó lennék leélni veled egy örökké valóságot, ha tudnám, hogy én vagyok az az egy. De amig ez nem így van, ne próbáld becsapni se magadat, se engem. Majd az idő eldönti. És időnk tuttommal van bőven. - mosolyogtam.
    - Feltéve, ha Klaus nem öl meg minket hamarosan...
    - Ha úgy lesz, akkor jobb is így. Inkább magányosan haljak meg, mint szerelmesen és boldogan. Akkor annyira nem fogom bánni. - nevettem, erre végre ő is elmosolyodott. - Ezt a beszélgetést folytatjuk, miután megöltem Klaust.
    - Hú, de biztos vagy magadban! Egoista. - viccelődött, erre válba vágtam.

Feltápázkodtunk és vissza indultunk a többiekhez, akik már mindenütt kerestek minket. Ezután hazamentünk, mert már nagyon későre járt, és holnap még az egyetemre is el kellett látogatnunk. Otthon Damon ismét bejött a szobámba és nálam is aludt. Nem nagyon beszélgettünk, csak néztük egymás, amíg álomba nem zuhantunk mindketten. Másnap mindenki szótlanul végezte a reggeli rutinját, tisztálkodás, evés, egyebek, közben Caroline üzent otthonról, hogy már minden rendben, az anyja megígérte, hogy ránk nem fog vadászni, így hazamehetünk, ezért elbúcsúztunk aputól, hogy majd a professzor meglátogatása után indulunk haza.
Kocsiba ültünk és elhajtottunk a Politológiai Egyetem Társadalomtörténeti szakának épületéhez. A portán eligazítottak Dr. McAdams irodájához. Oda csak ketten mentünk, én és Damon, a többiek megvártak minket a főbejáratnál, hátha van valami csapda. Óvatosan bekopogtunk a professzor asszony irodájába.
   - Nyitva! - jött egy kedves, vékonyka női hang bentről. Benyitottunk, a doktor az íróasztalánál ült, tipikus egyetemi tanár kinézete volt, szemüveges, szőke, dajerolt hajjal. Épp valami szöveget tanulmányozott. Fél szemmel felpillantott ránk.
   - Önök nem a diákjaim, ugye?
   - Nem, mi csak... -kezdtem volna a magyarázkodásba, de Damon közbe vágott.
   - Majd én! - odament a nőhöz, majd megigézte. - hoztunk egy ősi azték szöveget, fordítsa le!
   - Rendben... - mondta az agymosott professzor. Damon odaadta a papírdarabot. - Azt írja: Hogy megleld, mit keresel, nyughelyének jelzőjét a magas országban keresd, méghozzá a felkelő nap szentélyében. Csak akkor lelhetsz vágyaid tárgyára, ha nemes szándék vezérel, hogy megszabadítsd világunkat a fenevadtól. Ennyi. - fejezte be Dr. McAdams. - Ez mit jelent?
    Szerintem én értem. - vágtam közbe. - a magas ország Tibet kell, hogy legyen, mert a Himalája hegyeiben van, tele fensíkkal. Vágyaim tárgya az ige, a fenevad Klaus, ez mind oké. De mi a franc az a  felkelő nap szentélye? - Néztem tanácstalanul Damonra, de ő is így tekintett vissza rám. A professzor sem nagyon jelentkezett, hogy tudná. Nem is az ő szakterülete, az már rég nem Dél-Amerika. - Rendben, köszönjük, mehetünk, Damon.
    - Várj még, Linda! - majd visszafordult a tanárnőhöz. - Senkinek sem mondja el, hogy itt jártunk. Ha járna itt még valaki, aki megpróbálná megigézni, mint én, azt terelje el messzire Tibettől!
    - De Damon, ha Klaus jön, és megigézi, akkor a te igézésed semmit sem ér. - akadékoskodtam.
    - Viszont, ha az öreglány legel egy kis vasfüvet, Klaus nem csinálhat semmit, de az én igézésem attól még megmarad. - mosolygott, miközben McAdams csak üveges tekintettel bámulta a falat.
Damon ott hagyott neki egy fiola vasfű oldatot, hogy ebből minden nap csöpögtessen a reggeli kávéjába, majd távoztunk. Gyorsan igyekeztünk elhagyni az egyetemet, aztán a várost is. Az autópálya kivezető szakaszan még egyszer visszapillantottam a városomra, talán még visszajövök egyszer...

   Másnap délután elcsigázva, fáradtan értünk Mystic Falls-ba, mind alig vártuk már, hogy végre pihenhessünk.
   - Ja amúgy, mikor elraboltak, épp hozzád mentem, hogy mondjam, vissaköltözök. - mondtam mosolyogva Damonnek.
   - Na ezt már szeretem! Akkor menj haza a cuccaidért! Nekem még el kell valamit intéznem.
   - Mit? Tudok segíteni?
   Nem, nem kell, köszi, csak menj! -ebben maradtunk. Én hazamentem, hogy összepakoljam a maradék cuccomat, ő meg ment a dolgára. Már visszaértam a Salvatore házba, de Damon továbbra sem volt sehol. Nem aggódtam, gondoltam, még mindig azt a fontos dolgot intézi. Vacsoráztam, vagyis inkább uzsonnáztam, még világos volt, lezuhanyoztam és bekuporogtam a TV elé. Hirtelen megcsörrent a telefonom, Caroline volt az.
    - Linda, ki fogsz akadni! - mondta zaklatottan.
    - Mi? Miért? Mond már!
    - Anyámék... Megint elkapták Damont...
    - Mi? Most szórakozol?! Nem megígérte anyád, hogy...
    - De igen - vágott közbe - de most Damon ment az őrsre. Rárontott a rendőrökre, hogy mit képzelnek magukról. Megölt két embert.
    - Az a barom....
    - Most hogy szabadítsuk ki?
    - Ti sehogy, majd én. Most nem szarakodok tervekkel, csak kihozom... - letettem a telefont. Felöltöztem gyorsan és elindultam a kocsihoz. Olyan ideges voltam Damonra is és a rendőrökre is, hogy most nem kívántam annak a helyében lenni, aki megpróbál majd megakadályozni...