Zene:Beyone - Broken-Hearted Girl


Anyáék még mindig le voltak fagyva a hír hallatán. Láttam, ahogy távolabb húzódnak a kanapén és egy amolyan bizalmatlan testhelyzetet vesznek fel.
   - És… és… Ez most mit jelent? – nyögte ki anya nagy nehezen.
   - Azt, hogy a kicsi lányukat megölték, aztán felkelt, megevett pár embert és jobb formában van, mint valaha! Hát nem csodálatos?

   - Damon, mondtam, hogy kussolj! Így is elég nehéz! Menj fel addig a szobámba! – parancsoltam rá. Anyuék már el is sírták magukat.
   - Te halott vagy? – kérdezték rémülten.
   - Hát meghaltam, de gyakorlatilag élek, bár nem teljesen. Ez elég bonyolult…
   - Akkor most zombi vagy? – kérdezte apa.
   - Nem! Vámpír.
   - És hogy lettél… ilyen?
   - Nos lényegében úgy, ahogy az előbb elmondták. Egy vámpír megitatott a vérével, aztán megölt. Mikor felébredtem, embervért ittam, így fejeződött be az átalakulás.
   - Te emberi vért ittál?! – szörnyülködött anya.
   - Ha nem ittam volna, most halott lennék. Muszáj volt.
   - És most minek jöttél? Hogy megölj minket?
   - Mi?! Jaj, anya ne csináld már! Még mindig a lányod vagyok! – mondtam és meg akartam ölelni, de ellökött magától. Ez rosszabb volt, mint a pofon. A saját anyám taszított el.
   - És mi ez a boszorkányos baromság?
   - Jó, hogy kérdezitek. Apa, te nem tudtál róla, hogy a Haward család tagjai boszorkányok?
   - Mi? Hogy a mi családunk? Nos… Még a nagyanyám mesélt ilyen történeteket a családunkról, de… anya mindig megnyugtatott, hogy a mama kicsit szenilis már…
   - Szóval a te defektes családod miatt van ez! – förmedt anya apára. – Én megmondtam, hogy valami nem stimmel a nagyanyád körül sem! Úristen! Torzszülöttekkel vagyok körül véve! – üvöltözött, mint akinek elment az esze.
   - De anya!
   - NEKEM TE NEM VAGY A LÁNYOM! CSAK EGY KORCS! – ezeket, a szavakat ordítva rohant ki a házból. Sírni kezdtem, és a padlóra rogytam. Nincs rosszabb annál, mint amikor valakitől a saját szülője undorodik. Apa rendes volt, mert annak ellenére, hogy érezhetően rettegett tőlem átölelt és megpróbált vigasztalni.
   - Tudod, hogy nem gondolta komolyan! Csak megijedt. És ha anyád megijed, olyan, mint egy bulldózer. Vissza fog jönni!

Bonniék a háttérben álltak mozdulatlanul és feszülten figyelték az eseményeket. Le lehetett olvasni a döbbenetet az arcukról. Úgy döntöttek, inkább felmennek Damon után a szobámba.

   - És akkor most mi lesz veled, kicsim?
   - Jól megleszek, apa. Csak van egy fontos feladatom, amiről jobb, ha nem tudsz.
   - De most milyen az életed?
   - Hát… gyakorlatilag olyan, mint eddig, némi változással.
   - Embereket kell ölnöd?
   - Nem! Nem kell. A kórházakból szerzünk olyan véres tasakokat, amiben a leadott vért tárolják. – erre összerándult az arca, valószínűleg az undortól, de gyorsan lepleztem és úgy viselkedett, mintha semmi baj sem lenne.
   - A lényeg, hogy jó vagy!
   - Sőt! Erősebb és gyorsabb vagyok és szinte sebezhetetlen!
   - Tényleg és miért jöttél pont most haza? Ezekkel, az emberekkel?
   - Nos, a városban ahol lakunk, vannak vámpírvadászok, akik úgy döntöttek, kiirtanak minket. Damont sikerült kimentenünk, aztán megszöktünk, amíg lehetett.
   - Damon az a nagyszájú srác, akit felzavartál? – mosolygott.
   - Igen. Egy utolsó, szemét, érzéketlen bunkó! – húztam fel magam.
   - Szóval szereted.
   - Mi?! Most mondtam, hogy milyen egy kibírha…
   - Lányom! Neked mindig az ilyenek tetszettek. És olyan érzelem dúsan beszélsz róla…
   - Érzelem dúsan?! Dühösen! Nem tudod elképzelni, mennyire utálom!
   - Akkor miért mentetted meg és hoztad ide? – apa rátapintott a lényegre. Gondolkoztam, hogy ebből hogy mászok ki, mivel azt is tudtam, hogy fentről hallgatóznak.
   - Mert… Mert… Mert ő is megmentett, és mert ő segített megbirkózni az új énemmel.
   - Akkor biztos nagyon fontos vagy neki. Lehet, hogy ő is szeret.
   - Ő egy másik lányt szeret…
   - Ó, szívem! Az nem zárja ki, hogy mást nem szerethet. – mosolygott sejtelmesen apu.
   - Ha valaki szeret, csak engem szeressen! – Idegesen igyekeztem lezárni a beszélgetés ezen részét.
   - Hát jó… És meddig maradtok?
   - Nem tudom, de ma este itt aludnánk, ha nem gond! Meg lehet, hogy holnap is.
   - Semmi gond, van egy csomó vendégszobánk, adj mindenkinek egyet!
   - Köszi apa! Szeretlek! – nyomtam egy puszit az arcára és felfutottam az emeletre.

   „Ha valaki szeret, csak engem szeressen!” Ismételte gúnyosan a szavaimat Damon, mikor felértem a szobámba, miközben a tangáim között turkált.
   - Húzz el attól a fióktól! Miért vagy egy hatalmas pöcs?!
   - Jaj, húzz el attól a fióktól!
   - Ne utánozz!
   - Jaj, ne utánozz!
   - DAMON!
   - Jaj, Damon! – folyamatosan gúnyosan ismételgette, amiket mondtam, miközben körbe-körbe kergettem a szobában. Bonnie és Alaric az ágyon ült és hangosan nevetett.
   - Fantasztikus a szobád! – mondta Bonnie, miközben végigfutatta tekintetét a helységben.
   - Köszi! Na megmutatom a vendégszobákat.
   - Én veled alszom! – jelentette ki Damon.
   - Nem, te az utcán alszol! – idegeskedtem.
   - „Nem, te az utcán alszol!”
   - Ne kezd már megint! – néha olyan volt, mint egy óvodás. És nagyon bunkó, meg gonosz, de alapjáraton nem utáltam őt, sőt, örültem, ha a közelben van és megnevettet a flegma stílusával, bár igyekeztem azt mutatni, hogy mennyire idegesítő.

Később mindenkinek megmutattam a szobáját, kimostuk a koszos ruháinkat, én Bonnienak adtam az enyéimből, de Damonra és Alaricra nem voltak jók apám ruhái, így kénytelenek voltak egy szál alsógatyában lenni, aminek mi, lányok, kifejezetten örültünk. Vacsora után mind felmentünk a szobáinkba lefeküdni, aludni. Nagyon fáradtak voltunk.
   Pár óra múlva már valószínűleg mindenki aludt, az én szemem is leragadni készült, mikor hirtelen nyílni kezdett az ajtó. Damon libbent be alsónadrágban, ostoba vigyorral a képén.
   - Nem megpofáztam, hogy a maradj a helyeden?! – kiabáltam suttogva.
   - Nem vetted még észre, hogy sosem teszem, amit mondanak? – válaszolt, majd bepattant mellém az ágyba és bebújt a takaró alá. – Váó! Egy ágyban az ellenséggel! – viccelődött, mire oldalba rúgtam.
   - Ha már ide pofátlankodtál, akkor hagyj aludni!
   - Igenis, főnökasszony! Amúgy… a viccet félre téve… Nagyon sajnálom, ami anyáddal köztetek történt.
   - Ki gondolta volna, hogy ilyen anyám van…
   - El tudom képzelni, mit érezhetsz most. Velem is megtörtént. De akarom, hogy tudd, én mindig itt leszek neked! Sosem hagylak el!
   - Váó, Damon, kedves voltál!
   - Tudom, néha vannak gyenge pillanataim.
   - Köszönöm!
   - Nincs mit! – adott egy puszit a homlokomra.

Ezután percekig csak néztük egymást és mosolyogtunk. A takaró alatt simogatta a vállamat. Egyszer csak elkezdtünk közeledni egymáshoz. Egyre közelebb és közelebb értek az ajkaink. Már csak centik választottak el minket.
    - Linda! – suttogta érzékien Damon, miközben még mindig a szemembe nézett.
    - Igen? – válaszoltam hasonló képpen, felkészülve a csókra, mint a romantikus filmekben.
    - Mondanom kell valamit… - mikor ezt kimondta, összeszorult a gyomrom. Talán mégis szeret? Most akarja elmondani? Mintha pillangók repkedtek volna a hasamban.
   - Mondd! – erre még közelebb hajolt, az orrunk már összeért.
   - Szóval… Van egy pattanás az arcodon!
   - Ááá! Te rohadt szemét, tetü! – püföltem a párnámmal, mire hangosan röhögni kezdett. Most nagyon ideges voltam rá, de mégis nevettem, mert annyira ügyesen átvert. – Utállak!
   - Tudom, hogy szeretsz!
   - Te pöcs!
   - Na! Adj egy puszit!
   - Nyald ki a seggem!
Mind ketten nevettünk, és játékosan verekedtünk az ágyban. Most az egyszer nem éreztem iránta semmiféle vonzalmat, nem úgy tekintettem rá, mint egy férfira, inkább, mint a bátyámra, vagy egy haveromra. Ennyi volt? Sikerült volna kiszeretnem Damonból?