Zene: <Nincs ajánlás>

A város szélére vitt, egy hatalmas, régi épülethez. Egy tipikus 1800-as évek beli ültetvényi villának nézett ki.
   - Hát itt lennénk. Itt lakom a drága öcsémmel és a kis barátnőjével. - A barátnő szó kiejtésekor ökölbe szorította a kezét...

Rosszat sejtettem. - Na gyere! - mondta, majd kipattant a kocsiból. Követtem, egész a bejáratig, de mikor megpróbáltam volna utána menni a házba, valami visszafogott az ajtónál. Mintha üvegfalba ütköztem volna. Értetlenül néztem rá, valami segítséget várva.

   - Ja igen. Elfelejtettem, hogy már nem az enyém a ház. - Mondta nevetve. - Elena! - kiáltására nem érkezett válasz, de kis idő múlva egy gyönyörű szép, sötétbarna hajú lány futott le a lépcsőn.

   - Mit akarsz, Damon?
   - Beinvitálnád a kis hölgyet a házadba? - kérdezte felém intve.

A lány kissé elbizonytalanodott, kétkedve vizsgált a tekintetével, majd Damonra nézett értetlenkedve.
   - Ne aggódj már! Nem harap. - erre Elena felém fordult.
   - Szia! Kérlek, gyere be!
   - Köszi, de... nem tudok. Valami nem enged... - értetlenkedtem tovább a küszöb kinti oldalán.
   - Most már bejöhetsz. - nyugtatott Damon, aztán megfogta a kezem és berántott a házba. - A vámpírok nem tudnak a halandók házaiba lépni invitálás nélkül. - magyarázta közben.

   Teltek az órák, Damon pedig egyre csak mesélt és mesélt, én pedig szinte csüngtem a szavain. Az is megfordult a fejemben, hogy ennyi információt le kéne jegyzetelnem, de aztán el is vetettem ezt az ötletet. Hallgattam a történeteit az életéről, a tippeket, hogy mit szabad és mit nem, igyekeztem megjegyezni minden tanácsát, amik megkönnyíthetik a hátralévő elég hosszú életem. Eközben Elena tasakos vért hozott fel nekünk üdítő gyanánt. Kedves lány volt, bár lehet, hogy ez annyira nem volt önzetlen gesztus, inkább úgy gondolta, ezt egyem, ne őt. Nagyon közvetlen volt, kérdezett az életem felől, hogy érzem magam, mesélt magáról is és úgy éreztem, mintha mindig is ismertük volna egymást. A hármunk között zajló önfeledt beszélgetésnek én vetettem véget egy amolyan "szakmai" kérdéssel.
   - Szóval, Damon, azt mondtad, hogy egy vámpír úgy járhat a napon, ha egy, boszorkány által megbűvölt tárgyat hord magán. - eközben a gyűrűjére pillantottam. Majd Elenára néztem. - És azt mondtátok, hogy a legjobb barátnőd egy boszorkány, aki már készített ilyen gyűrűt egy vámpírrá vált barátnőtöknek. Nem készítene nekem is? - tettem fel a nagy kérdést, bizakodva. Damon válaszolt elsőként.
   - Hát, ha én kérem semmiképp! - nevetett fel hangosan. - De ha Elena szól pár jó szót az érdekedben...
   - Vidd el Bonnie-hoz, én írok neki egy sms-t, hogy intézze el... - válaszolt Elena, mikor már a telefonjához nyúlt.

Nagyon boldog voltam, nem győztem hálálkodni nekik. El sem hittem, hogy végre újra sétálhatok délután az utcán, napozhatok a strandon, és nem kell az egész napomat egy sötét lyukban töltenem.

Damonnal elindultunk a házhoz, ahol Bonnie-t rejtegették, bár hiába kérdeztem, nem mondták el, miért. Hosszú volt az út, már a várost is elhagytuk, majd sok-sok hosszú perc múlva elértünk egy erdőszéli, hatalmas, kiégett, ősrégi romhalmazhoz. Szegény lányt sajnáltam, hogy itt kell szenvednie. Az ajtóhoz értünk, én be akartam menni, de Damon nem engedett, mondván, hogy valami szellemek nem látnak szívesen. Pár lépést azért tettem, hogy belülről is lássam az épületet. Az egész házban gyertyák világítottak, sejtelmes vörös fényt bocsátva az omladozó falakra és a hatalmas fa lépcsősorra.